5. rész - Rosszul hazudsz

Bruno már két napja nem jött iskolába. Mivel tegnap a gonoszabbik lelkem használtam, nem is nagyon érdekelt. Azonban valami fura történt. A takarító szertárban smároltam egy csajjal, mikor egyszer csak bevillant Bruno képe, és a csajt ellöktem magamtól. Hirtelen bűntudatot éreztem. Talán az egyik lelkem tud hatni a másikra, ha csak egy kicsit is. Ma azonban eléggé érdekelt, hogy mi lehet vele, miért nem jön suliba. Tanítás után felhívtam, de nem vette fel, ezért elmentem hozzájuk. Becsengettem, majd pár pillanattal később az anyukája nyitott ajtót. Természetesen még nem felejtette el a kisebb incidenst, ami nem rég történt, úgyhogy eléggé elvörösödött, mikor meglátott.

-          Segíthetek, Matt?

-          Csókolom, Bruno itthon van?

-          Nem, nincs. Kórházban van.

-          Kórházban? – sápadtam le. Mégis miért?

-          Előjött rajta néhány piros folt. De nem kell aggódni, valószínűleg csak allergia.

-          Azért én bemennék hozzá, ha nem bánja.

-          Rendben menj csak – válaszolt, majd felírta egy cetlire a kórház címét, és átnyújtotta.

-          Köszönöm – intettem a nőnek, majd elindultam gyors lépésekben a megadott cím felé, előtte azonban bementem egy boltba, hogy vegyek neki valamit

Mikor odaértem, benyitottam abba a szobába, ahol Bruno volt. Mikor meglátott, elmosolyodott.

-          Szia! Hogy vagy? – kérdeztem aggodalmaskodva.

-          Minden oké, ne aggódj, csak egy kis allergia – mosolygott.

-          Tessék, hoztam neked kólát meg sült krumplit. Szerintem még nem hűlt ki. Mármint a krumpli – nevettem fel halkan.

-          Köszönöm – mosolygott, de a mosoly később átváltott vigyorra, végül nem bírta tovább és elkezdett nevetni.

-          Most mi az? Mi olyan vicces? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Egy kórházba narancslevet és banánt szokás vinni, nem kólát és sült krumplit – nevetett tovább.

-          Jó, tudod mit? Akkor majd én megeszem a krumplit és a megiszom a kólát!

-          Azt már nem! Azt nem mondtam, hogy nem kérem – mosolygott.

-          Na, én megyek és megkérdezem az orvost, hogy mi van veled.

-          Ne aggódj már ennyire – sóhajtott, majd megfogta a kezem egy pillanatra, de zavarba jöttünk mindketten és el is rántotta.

Szótlanul mentem a folyosón, keresvén az osztályvezető főorvost. Negyed óra keresgélés után megtaláltam. Be akartam kopogni az ajtón, de hirtelen hangokat hallottam bentről.

-          Mit gondol doktor úr? – hallatszott egy női hang.

-          Nagy valószínűséggel beigazolódott a sejtésünk.

-          Szóval… úgy gondolja, hogy…?

-          Ez nem allergia. Rák.

Az utolsó szó hallatán összerezdültem, majd a földre rogytam. Hogy én mennyire utálom a kórházakat!!! Nem lehet, hogy még egy fontos embert elveszítsek. Ő az egyetlen ember jelenleg, akinek számítok is valamit. Nem veszíthetem el. Nem! Mielőtt elkezdtem volna a földön bömbölni, mint a múltkor, felálltam és kifutottam. Szerintem Bruno látott, ahogy elrohantam a betegszoba előtt, mert nyitva volt az ajtó. Egészen a lakásotthonig futottam, majd fel a szobámba (ahol még 2 srác volt rajtam kívül), és elkezdtem bőgni. Persze, furán néztek, milyen az, ha egy fiú sír… De ha tudnák az okát…

Ekkor mélyen belemerültem a gondolataimba. Kizártam a külvilágot, és csak agyaltam. David? Ez most komoly? Az ő nevét nem is lehet egy napon említeni Brunoéval. Lehet, hogy helyes, de le sem szar. Bruno pedig kedves, nagyon nagy szíve van, és… ha jól vettem észre, bejövök neki. Hülye voltam, hogy egész eddig fel sem fogtam, ami történik köztünk. Én abban voltam biztos, hogy végre van egy barátom, akinek tényleg fontos vagyok. Olyan emberről álmodoztam, aki meg sem érdemli. Bruno viszont… nála jobb srác nincs. És, ha jól belegondolok, még helyesebb is, mint David. Most már nem is a kék szem - szőke haj párosítás a kedvencem. A barna - barna sokkal jobb.

Aztán összeszedtem magam, és úgy döntöttem, visszamegyek a kórházba. Ki tudja, mennyi ideje van hátra? Talán ez lehet az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk. Ezekkel a gondolatokkal álltam fel az ágyamról, és gyors léptekben a kórház felé vettem utamat. Könnyes szemmel léptem be hozzá, ő pedig csodálkozva nézett rám.

-          Sajnálom, hogy úgy elrohantam – mondtam a könnyeimmel küszködve.

-          Mi történt? – kérdezte megilletődve.

-          Nagyon jól tudod te azt, csak épp nekem nem mondtad el – feleltem durcásan.

-          Te miről beszélsz?

-          A diagnózisról… - suttogtam.

-          Nekem még nem mondott semmit az orvos.

Ez után elbizonytalanodtam. Most mit tegyek? Mondjam el neki?

-          Őőő, akkor jó. Mert nekem se.

-          Nagyon rosszul hazudsz – mosolygott rám.

-          Figyelj… azt mondta az orvos, hogy… - nyeltem egy nagyot - …rákos vagy.