2. rész – Bruno

Reggel kómásan keltem, tudtam volna még aludni. De az ébresztő nem engedett. Miután csak kikapcsoltam a telefonomon a csörgést, és nem vágtam földhöz, megállapítottam, hogy ma kedves vagyok. Szürke csőgatyát és zöld pólót vettem fel, majd fogat mostam és megigazítottam a hajam. Lementem a konyhába, és két puszival köszöntöttem a nagyit.

-         Hogy aludtál kincsem? – kérdezte kedvesen.

-         Nem tudom. Fáradt vagyok.

-         Tessék, csináltam neked tejeskávét.

-         Jaj, köszi, nagyi – mosolyogtam.

-         Na, és mi újság az iskolában? Vannak már barátaid?

-         Nem, nincsenek. És nem is lesznek.

-         Miért?

-         Nagyi, te is tudod, hogy miért – emeltem fel a hangom, de aztán észbe kaptam, és nyugodtan folytattam. – Az iskolában különböző személyiségű emberek vannak. Szóval, csatlakozhatsz valakikhez, és velük töltheted a napjaidat. Mindenki olyan emberekhez megy, akiknek hasonlók a tulajdonságai, mint neki. Szerinted én kikkel barátkozzak? Ha kedves, aranyos emberekkel akarok beszélgetni, másnap, mikor odajönnek hozzám, látják, hogy vad vagyok, és egyáltalán nem olyan, mint az előző nap. Nem akarnak többé beszélni velem. Ha a menőkhöz megyek, megint csak ez van. Másnap azt mondják, puhány vagyok, és kitagadnak. Mindenféle legenda terjeng rólam a suliban. Nem olyan egyszerű barátkozni.

-         Ne aggódj édesem – nézett rám és mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy lesz majd valaki, aki kiáll melletted akkor is, ha néha más vagy.
Erre csak egy mosollyal válaszoltam. Magamban csak annyit gondoltam: „képtelenség”.Betettem a bögrémet a mosogatóba, majd két puszival elköszöntem a nagyitól, és elindultam a suliba. Nem vagyunk valami gazdagok, de viszonylag jól élünk. Autónk nincs, mert a nagyi már én pedig még nem tudok vezetni. De amúgy sincs messze az iskola, úgyhogy minden nap gyalog megyek. Ahogy kiléptem az ajtón, kellemes, tavaszi szellő csapott meg, a nap sugarai az arcomra simultak, a madarak nótákat zengtek, én pedig csak álmodoztam. Valójában hófúvás és -10 °C várt rám odakint. A nyakam köré tekertem a sálam, és elindultam a suli felé. Lassan, ráérősen haladtam. Mikor már majdnem ott voltam, szembe jött egy terepjáró, 60-70 km/h-val elhaladt mellettem, átszelve egy tócsát. Tetőtől talpig vizes lettem. Ha ez tegnap történt volna, utána futottam volna, és valószínűleg szétzúztam volna a kocsit. Így azonban elkiáltottam magam, hogy bocsánatot kérek, hogy rossz helyen álltam (?). Hazarohantam, átöltöztem, és rohantam vissza a suliba. A nagyi elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy oda-vissza rohangálok a házban, de nem szólt egyet sem, látta, hogy sietek, nem akart fenntartani. Becsengetésre éppen beestem az osztályterembe, és legnagyobb szerencsémre a tanár még nem volt bent. Lassan és unalmasan telt el a fizika. Óra után odajött hozzám egy srác, kinek barna szeme és gesztenyebarna haja volt. Csodálkoztam, mivel hozzám nem szoktak csak úgy odajönni emberek. Általában még a kutyák sem.

-         Segíthetek? – néztem a mellettem álló, mosolygó fiúra, míg én a székemen ülve a könyveimet pakoltam el.

-         Nem – mondta csendesen. Láthatóan zavarban volt.

-         Őőő… hát akkor jó – mondtam, majd felálltam és kimentem az osztályból.

Lementem a büfébe, mert éhes voltam, hiszen csak egy tejeskávét ittam reggel.

-         Csókolom! – köszöntem hangosan a büfés néninek. – Egy sajtos kiflit és egy 3Bit-et kérnék – mosolyogtam. Furán nézett rám, gondolom azért, mert tegnap nem így viselkedtem. Miután kiszolgált és elmentem, hallottam, ahogy pusmogta magában, hogy „ebbe a gyerekbe meg mi ütött”.

Lassan és magányosan, de eltelt a nap.

Másnap az egyik szünetben megint odajött hozzám a srác.

-         Bruno-nak hívnak – közölte.

-         Jó, és? – vágtam rá nem érdekel stílusban.

-         Tegnap hogy-hogy olyan későn értél be?

-         Ki a fasz vagy te, hogy itt kérdezősködsz? Ülj le a seggedre te kis rohadék – válaszoltam szinte üvöltözve. A srác egy nagyot nyelt, majd visszaült a helyére.

Becsengetés után, lassan mindenki odavánszorgott a helyére, majd bejött a tanár is.

-         Mr. Hudson – szólított fel a tanár.

-         Mi van? – kérdeztem vissza flegmán.

-         Talán tessék. Ez volt az utolsó, hogy nem küldtelek ezért az igazgatóhoz.

-         Jó.

-         Milyen jó? Talán köszönöm.

-         Szívesen.

-         Na, jól van, tűnj az órámról! – ordibálta.

Körülbelül így telik egy napom a suliban, ha épp a rosszabbik énem lép életbe.

Mikor hazaértem, a kutya össze-vissza futkosott és ugatott, nem bírt magával. Hamar rájöttem, miért. Mikor kinyitottam az ajtót, a nagyit az étkezőasztal mellett a földön fekve találtam. Azonnal odarohantam, és megnéztem, életben van-e még. Nagyon megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy igen. Azonnal hívtam egy mentőt, és mentem vele a kórházba.

Az ilyen események hozzák létre a cserét. Ilyenkor hirtelen lelket váltok, és a kedvesebbik lélek veszi át az irányítást. Ez mindig megtörténik, ha valakivel, akit nagyon szeretek, baj történik.

Én a kórházban akartam tölteni az éjszakát, de az orvos meggyőzött, hogy menjek haza, a nagyinak semmi különösebb baja nincs, csak valamiért elájult. Már jól volt, és azt mondta, 1-2 napon belül kiengedik, csak megfigyelésen tartják bent. Már sötét volt, és mivel nem merek sötétben egyedül mászkálni az utcán, hívtam egy taxit, és hazamentem.