6. rész - Buzik!

Brunonak szerintem a szíve is megállt egy pillanatra. Mereven nézett rám néhány másodpercig, majd erősen megszorította a kezem, és elkezdtek könnyek folyni a szeméből. Felült az ágyán, én mellé ültem, erősen átkarolt, és úgy sírt. Nem bírtam tovább, és én is elkezdtem bőgni. Pár perc múlva belépett az orvos.

- Minden rendben van? - kérdezte meglepődve.
- Semmi nincs rendben - válaszoltam suttogva.
- Mi történt? - faggatózott továbbra is.
- Tudunk róla - válaszoltam. - Hallottam, ahogy azt mondták, Bruno rákos.
A doki felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- A szüleid nem tanították meg, hogy nem szabad hallgatózni?
- Nincsenek szüleim - vágtam rá.
- Oh, sajnálom. Mellesleg csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy Bruno pakolhatsz, és hazamehetsz. Felírok egy gyógyszert, váltsd ki, ettől majd elmúlik az allergia.
Megdöbbenten lestünk mindketten a kisírt szemeinkkel.
- Magyarázatot vártok? - kérdezte az orvos, eljátszva a hülyét.
- Igen! - mondtuk szinte kiabálva.
- Nem Brunoról beszéltünk a nővérrel, hanem egy 85 éves idős emberről.

Annyira megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam. Mikor Brunora néztem, az ő arcáról is hasonlót olvastam le. Aztán a szemembe nézett, és próbált haragot mutatni... de pár pillanat múlva elmosolyodott. Annyira cuki volt, hogy ettől én is elmosolyodtam, és így vigyorogtunk egymásra egy darabig, amíg nem elröhögtük magunkat. A doki furán nézett ránk, majd megkérdezte, hívjon-e taxit. Mondtuk neki, hogy hívjon, majd kiment, Bruno pedig elkezdett összepakolni, én meg az ágyon ülve figyeltem.

- Mi lenne, ha nem csak néznél, hanem mondjuk segítenél? - kérdezte gúnyosan.
- Nem is tudom - támasztottam a fejem a kezemre, gondolkozást színlelve - világ vége?
- Te lusta dög - vágott hozzám egy alsónadrágot.
- Mond, hogy ez tiszta - nevettem.
- Tegnap előtti - válaszolta röhögve.
Ekkor megfogtam, és egy jó mélyet beleszippantottam, de nem bírtam sokáig, szakadtam a nevetéstől, ahogy Bruno is.
- Na, add vissza te majom!
- Azt benézted - temettem bele az arcom, majd belegyűrtem a zsebembe.
- Ne már! - nézett rám félig kétségbeesetten, félig vigyorogva.
- Úgy hallom itt a taxi - kaptam fel a fejem a dudaszóra, majd elkezdtem lefelé szaladni az emeletről. Eszembe jutott, hogy talán segítenem kéne Brunonak lehozni a cuccait, úgyhogy visszafutottam, és megmarkoltam két táskát.
- Azt hittem, már komolyan hagyod, hogy én cipeljek mindent - szólt mosolyogva.
Lecipekedtünk a taxiba, majd elindultunk hozzájuk. Az úton végig fogta a kezem. Még benne volt a félelem, ami természetes. Olyan hülye vagyok, úgy ráijesztettem szegényre. Meg hát magamra is. Mikor odaértünk, kipakoltunk a taxiból, Bruno fizetett, majd be akartunk menni a házba. Hát, ez nem jött össze. Zárva volt az ajtó.
- Van nálad kulcs? - kérdeztem.
- A-a - húzta el a száját.
Erre én hangosan felnevettem.
- Olyan hülye vagy - harapott rá a szájára.
Egy darabig mosolyogtunk egymásra, majd elnevettük magunkat, megint.
- Menj nyugodtan haza - mondta.
- Haza... jó is lenne.
- Ne haragudj, Úgy értettem, az otthonba.
- Nem hagylak itt egyedül az utcán, ne hülyéskedj.
- Akkor mit csinálunk? - sóhajtott. - Anyu 3 óra múlva ér haza.
- Szerintem ne ácsorogjunk itt három óra hosszat.
- Hát?
- Menjünk el valahova.
- Hova?
- Kajálni?
- Éhes vagy? - kérdezte aranyos mosollyal.
- Nem, azért akarok enni, mert úgy hallottam, megint világ vége lesz, és előre jól akarok lakni egy évezredre.
Bruno felnevetett és a könyökével meglökött. A szemébe néztem, és nem tudtam nem észrevenni, hogy csillognak azok a barna óriások. Neki is feltűnt, hogy elmerültem a tekintetében. Elkezdtünk közeledni egymáshoz. A szívem hevesen vert. Behunytam a szemem, majd arra nyitottam ki, hogy üvöltözést hallottam a járda túloldaláról: "Buzik!" és elhajított valaki egy nagy követ, ami eltalálta a térdem. Nyomban összeestem, és lefejeltem a járdát. Gyors lépteket hallottam, gondolom a tettes futása volt, majd minden elhomályosult, és kómába estem.