3. rész - Szeretnéd, hogy megöleljelek?

Másnap a pozitív énemmel keltem (a tegnapi kis kitérő nem zavar bele a rutinba), azonban mégsem voltam olyan derűlátó, mint általában. Mikor lementem az emeletről, nem fogadott sem tejeskávé, sem elkészített tízórai. Magamnak kellett megcsinálnom. Miután megittam egy pohár kávét és pakoltam szendvicset, gyorsan megmosakodtam, megfésülködtem és fogat mostam, majd ellenőriztem az időt. Mivel még csak 7 óra volt, úgy döntöttem, benézek gyorsan a nagyihoz. Hívtam egy taxit, majd felkaptam a táskámat, és a házunk előtt vártam rá. Mikor megérkezett, beültem a hátsó ülésre, és megkértem, hogy vigyen a St Paul kórházhoz. Gyorsan odaértünk, majd mikor kiszálltam, a lehúzott ablakon keresztül mondtam neki, hogy legyen szíves itt megvárni. Hirtelen egy kicsit ledermedtem, mert ahogy ránéztem a sofőrre, elöntött a deja vu érzés. Ismerős volt a szeme és az arcvonásai. Hamar túlléptem a dolgon, és siettem be a nagyihoz.

- Szia nagyi - köszöntem széles mosollyal az arcomon, mikor beléptem a kórterembe. Odasiettem az ágyához, majd mikor odapillantottam, elakadt a lélegzetem. A nagyi nem volt ott, az ágy pedig be volt vetve. Azonnal kerestem egy nővért, és magyarázatot követeltem.
- Elnézést, Matt Hudson vagyok, Mrs. Gilmore unokája. Meg tudná mondani, hogy melyik terembe helyezték át, mert nem találom a helyén.
A nővér belelapozott a kezében tartott papírkötegbe, majd lassan felemelte a fejét, és óvatosan a szemembe nézett. Arca sápadt volt, de koránt sem annyira, mint amilyenné az enyém vált ezután.

Sosem voltam az a tombolós, üvöltözős típus. Mármint ez a lelkem. A másik már kiabálva végigszaladt volna a folyosón, az összes berendezést szétverve és lelökve a helyéről. Ez a lelkem viszont nem így cselekedett. A falnak dőlve lassacskán összekuporodtam, a tenyeremet az arcomba temettem, majd lefelé csúsztam, egészen addig, míg guggoló pozícióba értem. Ott gubbasztottam a fal mellett, és pityeregtem, körülbelül fél órán keresztül, míg nem odajött hozzám a főorvos.

- Őszinte részvétem - mondta.
- Köszönöm - szipogtam.
- Megértem, ha most nincs erőd hozzá, de szeretném, ha holnap, vagy holnap után beszélnél a pszichológusunkkal. És légyszi szólj a szüleidnek.
Mondtam volna, hogy olyanom nincs... de nem volt hozzá erőm. Visszarogytam a földre, és sírdogáltam még vagy egy órán át. Mikor már mindenem eláztattam a könnyeimmel, erőt vettem magamon, és hazasétáltam. A taxis már nem volt ott, nekem meg jól esett a hideg, friss levegő.

Mikor hazaértem, becsaptam magam mögött az ajtót, majd lerogytam a fotelre. Főztem egy teát, majd bekapcsoltam a TV-t, és néztem valami romantikus filmet. Hirtelen eszembe jutott valami. Eddig csak az járt az eszemben, hogy a nagyi meghalt, és most nem maradt senkim. Most pedig eszembe jutott, hogy vajon így mi lesz velem? Ki fog eltartani? Még kiskorú vagyok. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy mi fog következni. De abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Bámultam a TV-re, nem gondoltam semmire, de a műsort se néztem. Elbóbiskoltam, majd körülbelül 6 óra múlva a csengő hangjára ijedtem fel. Kinyitottam, és láttam, hogy Bruno volt az. A srác az osztályomból, aki múltkor csak úgy ok nélkül odajött hozzám.

- Szi-szia - köszöntem meglepődve.
- Szia. Mi történt veled? Miért nem voltál suliban? Úr isten, nagyon rosszul nézel ki.
- Meghalt a nagymamám - sütöttem le a szemem.
- Jézus Mária! Matt, én nagyon... nagyon sajnálom. Nyugodjon békében - nézett rám teljesen őszintén a nagy barna szemeivel.
- Köszönöm.
- Szeretnéd, hogy megöleljelek?
Egy kicsit furcsának találtam ezt a kérdést, de ilyen állapotban egy fát is megöleltem volna, úgyhogy egyből kitártam a karomat, és magamhoz szorítottam Brunot. Néhány másodperc múlva eltoltam magamtól, majd beinvitáltam a házba. A házba. Raknék birtokos jelzőt, de nem tudom mit. A nagyi házába. Az én házamba. Valószínűleg én fogom örökölni a házat. Vajon írt végrendeletet? És ha igen, az most hol lehet? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mikor arra eszméltem fel, hogy Bruno hozzám beszél.
- Akkor beengedsz? - nézett rám kérdőn.
- Jaa, igen, persze, ne haragudj - mosolyodtam el nagyon halványan. Fájt mosolyogni. A szám görbülésével egy időben kifolyt néhány könnycsepp a szememből.

Bruno nagyon rendes volt, egész estig ott volt, és elterelte a figyelmemet különböző sztorikkal, amik mellesleg viccesek voltak, néhányon még mosolyogtam is. Mielőtt elment, megkérdezte, holnap is jöjjön-e. Mondtam, hogy köszönöm, de inkább ne, mert elég sok mindent kell elintéznem. De adja meg a számát, és majd hívom, ha társaságra vágyom. Úgyhogy megadta, majd elindult hazafelé. A lemenő napfényben pár perc múlva már csak az árnyékát láttam. Miért álltam én még ott kint percekig? Nem tudom. Megviselt ez a nap.