5. rész - Rosszul hazudsz

Bruno már két napja nem jött iskolába. Mivel tegnap a gonoszabbik lelkem használtam, nem is nagyon érdekelt. Azonban valami fura történt. A takarító szertárban smároltam egy csajjal, mikor egyszer csak bevillant Bruno képe, és a csajt ellöktem magamtól. Hirtelen bűntudatot éreztem. Talán az egyik lelkem tud hatni a másikra, ha csak egy kicsit is. Ma azonban eléggé érdekelt, hogy mi lehet vele, miért nem jön suliba. Tanítás után felhívtam, de nem vette fel, ezért elmentem hozzájuk. Becsengettem, majd pár pillanattal később az anyukája nyitott ajtót. Természetesen még nem felejtette el a kisebb incidenst, ami nem rég történt, úgyhogy eléggé elvörösödött, mikor meglátott.

-          Segíthetek, Matt?

-          Csókolom, Bruno itthon van?

-          Nem, nincs. Kórházban van.

-          Kórházban? – sápadtam le. Mégis miért?

-          Előjött rajta néhány piros folt. De nem kell aggódni, valószínűleg csak allergia.

-          Azért én bemennék hozzá, ha nem bánja.

-          Rendben menj csak – válaszolt, majd felírta egy cetlire a kórház címét, és átnyújtotta.

-          Köszönöm – intettem a nőnek, majd elindultam gyors lépésekben a megadott cím felé, előtte azonban bementem egy boltba, hogy vegyek neki valamit

Mikor odaértem, benyitottam abba a szobába, ahol Bruno volt. Mikor meglátott, elmosolyodott.

-          Szia! Hogy vagy? – kérdeztem aggodalmaskodva.

-          Minden oké, ne aggódj, csak egy kis allergia – mosolygott.

-          Tessék, hoztam neked kólát meg sült krumplit. Szerintem még nem hűlt ki. Mármint a krumpli – nevettem fel halkan.

-          Köszönöm – mosolygott, de a mosoly később átváltott vigyorra, végül nem bírta tovább és elkezdett nevetni.

-          Most mi az? Mi olyan vicces? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Egy kórházba narancslevet és banánt szokás vinni, nem kólát és sült krumplit – nevetett tovább.

-          Jó, tudod mit? Akkor majd én megeszem a krumplit és a megiszom a kólát!

-          Azt már nem! Azt nem mondtam, hogy nem kérem – mosolygott.

-          Na, én megyek és megkérdezem az orvost, hogy mi van veled.

-          Ne aggódj már ennyire – sóhajtott, majd megfogta a kezem egy pillanatra, de zavarba jöttünk mindketten és el is rántotta.

Szótlanul mentem a folyosón, keresvén az osztályvezető főorvost. Negyed óra keresgélés után megtaláltam. Be akartam kopogni az ajtón, de hirtelen hangokat hallottam bentről.

-          Mit gondol doktor úr? – hallatszott egy női hang.

-          Nagy valószínűséggel beigazolódott a sejtésünk.

-          Szóval… úgy gondolja, hogy…?

-          Ez nem allergia. Rák.

Az utolsó szó hallatán összerezdültem, majd a földre rogytam. Hogy én mennyire utálom a kórházakat!!! Nem lehet, hogy még egy fontos embert elveszítsek. Ő az egyetlen ember jelenleg, akinek számítok is valamit. Nem veszíthetem el. Nem! Mielőtt elkezdtem volna a földön bömbölni, mint a múltkor, felálltam és kifutottam. Szerintem Bruno látott, ahogy elrohantam a betegszoba előtt, mert nyitva volt az ajtó. Egészen a lakásotthonig futottam, majd fel a szobámba (ahol még 2 srác volt rajtam kívül), és elkezdtem bőgni. Persze, furán néztek, milyen az, ha egy fiú sír… De ha tudnák az okát…

Ekkor mélyen belemerültem a gondolataimba. Kizártam a külvilágot, és csak agyaltam. David? Ez most komoly? Az ő nevét nem is lehet egy napon említeni Brunoéval. Lehet, hogy helyes, de le sem szar. Bruno pedig kedves, nagyon nagy szíve van, és… ha jól vettem észre, bejövök neki. Hülye voltam, hogy egész eddig fel sem fogtam, ami történik köztünk. Én abban voltam biztos, hogy végre van egy barátom, akinek tényleg fontos vagyok. Olyan emberről álmodoztam, aki meg sem érdemli. Bruno viszont… nála jobb srác nincs. És, ha jól belegondolok, még helyesebb is, mint David. Most már nem is a kék szem - szőke haj párosítás a kedvencem. A barna - barna sokkal jobb.

Aztán összeszedtem magam, és úgy döntöttem, visszamegyek a kórházba. Ki tudja, mennyi ideje van hátra? Talán ez lehet az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk. Ezekkel a gondolatokkal álltam fel az ágyamról, és gyors léptekben a kórház felé vettem utamat. Könnyes szemmel léptem be hozzá, ő pedig csodálkozva nézett rám.

-          Sajnálom, hogy úgy elrohantam – mondtam a könnyeimmel küszködve.

-          Mi történt? – kérdezte megilletődve.

-          Nagyon jól tudod te azt, csak épp nekem nem mondtad el – feleltem durcásan.

-          Te miről beszélsz?

-          A diagnózisról… - suttogtam.

-          Nekem még nem mondott semmit az orvos.

Ez után elbizonytalanodtam. Most mit tegyek? Mondjam el neki?

-          Őőő, akkor jó. Mert nekem se.

-          Nagyon rosszul hazudsz – mosolygott rám.

-          Figyelj… azt mondta az orvos, hogy… - nyeltem egy nagyot - …rákos vagy.

4. rész - Ez elég ciki volt

Az összes osztálytársam írt a falamra, hogy "részvétem" és "nyugodjon békében". Még a srác is, aki tetszik nekem. Akkor most mesélek kicsit róla. Davidnek hívják. Szőke haja tengerkék szemébe lóg, mosolya ellenállhatatlan. Minden lány érte esedezik. Na, meg minden meleg srác. Talán ő el tudná velem feledtetni, ami történt.

A nagy gyászolás közben fel sem fogtam, hogy lett egy barátom, aki kedves és sokat segít. Bruno szinte minden nap átjön, és próbál felvidítani. Megkérdeztem már, hogy nem gond-e neki, de azt mondja, örömmel jön. Mellesleg holnap költözöm. A gyámügy tudta, hogy egyedül a nagyi volt a gyámom, és mivel most nincs senkim, kijöttek, és mondták, hogy pakoljak össze, mert elvisznek egy lakásotthonba. Ott fogok élni egy darabig, amíg nem találnak nekem egy nevelőszülőt. Nagyon félek ettől a helyzettől. Valószínűleg előbb-utóbb el kell a pót szüleimnek mondanom, hogy milyen is vagyok valójában, mert kérdőre fognak vonni a különös hangulatváltozásaimért.

******************************

Ez a hely egy rémálom. Tele van kigyúrt hólyagokkal és nagyszájú ribancokkal. És még azt is megtiltották, hogy vendéget hozzak, ezért Bruno nem jöhet hozzám. Másnap már mentem suliba, de akkor nem beszéltem Brunoval, mert nem volt hozzá kedvem. Sokkal inkább volt kukákat rugdosni és a suli mögött néhány teletetovált fazonnal piálni. Majdnem rajta kaptak, mert a gondnok közeledett felénk, de gyorsan berúgtuk az üvegeket a mögöttünk lévő fedél néküli csatornába. A következő nap azonban gond nélkül telt. Elmondtam Brunonak, hogy mi a helyzet, ő pedig biztosított róla, hogy hozzájuk bármikor mehetek. Kihasználva a lehetőséget, már aznap délután átmentem hozzá. Minél kevesebb időt kell töltenem azon a borzalmas helyen, annál jobb.

- Komolyan ellopják még a chipsedet is? - kérdezte Bruno csodálkozva, hazafelé menet.
- Jaja. Egyszerűen mindent. Utálom azt a helyet. Bárhol jobb lenne, mint ott - morogtam.
- Sajnálom.

Mikor beléptünk az ajtón, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy odabent meleg volt. Levettem a csuklyámat és a bakancsomat az előtérben, majd követtem Brunot. Ahogy beléptem a nappaliba, azt hittem helyben elájulok. A szám is tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen szép házban még nem voltam. Világosbarna fal, kicsit sötétebb járólap, csodás barna függöny, és egy csomó kép a falon. Nagyon nagy volt a nappali, le sem tudom írni mi minden volt ott. 1-2 perc bámulás után leesett, hogy még mindig ott álltunk. Bruno szülei mosolyogtak rám. Egy 30-as éveiben járó világosbarna, göndör hajú nő, és egy kb. 40 éves szintén barna hajú férfi. Köszöntem nekik, majd felmentünk Bruno szobájába.

- Miért van az, hogy nálatok minden barna?
- Nem tudom, a szüleim szeretik a barnát - nézett értetlenül, vállat vonva.
- Aranyos vagy - csúszott ki a számon. Nem tudom, hogy ez most hogy jött. Nekem David tetszik. Ő egyszerűen tökéletes.
- Tessék?
- Mi? Semmi! - kaptam észbe. - Úgy értem jó fej vagy. Te vagy az egyetlen barátom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Miért mordultál rám annyira mikor odamentem hozzád a suliban? És miért kerülsz minden másnap?
- Sajnálom.
- Nem kell bocsánatot kérni. Azt szeretném tudni, hogy miért csinálod.
- Ha elmondom, hülyének nézel, és többet nem állsz velem szóba. Nem akarom elveszíteni az egyetlen barátomat. Fontos vagy nekem, Bruno.
- De én szeretném, ha elmondanád.
- Értsd meg kérlek, hogy nem lehet.

Abban a pillanatban belépett Bruno anyukája.

- Minden oké fiúk? - mosolygott. - Hoztam egy kis rágcsálnivalót.

Letett egy tál nápolyit közénk a földre, majd kiment.

- Tudod mit, Matt? - kérdezte Bruno.
- Nem, de gondolom most el fogod mondani - vigyorogtam.
- Ha te elmondod a te titkodat, én is elmondom az enyémet.
- Ez milyen óvodás dolog már! - löktem meg a vállát. Aztán hirtelen felfogtam, hogy neki is van egy titka. Azt pedig tudni akartam mindenképp. Nálam kíváncsibb ember nincs a földön.
- Mi lenne, ha te elmondanád a titkodat, én pedig tovább vinném a játékot, amiben elakadtál? - ajánlottam fel.
- Szó sem lehet róla! Na, ki vele.

Gondolkodóba estem, majd egy kis idő után rávettem magam, és elmondtam neki. Ő egy ideig csak nézett ki a fejéből. Nem tudom, mi járhatott a fejében. Gondolom próbálta feldolgozni. Majd hirtelen megszólalt.

- Hiszek neked. Úgy értem, miért hazudnál? Ilyenről még sosem hallottam, de ha te mondod, én elhiszem.

Erre egy mosollyal feleltem, majd kíváncsi szemekkel néztem rá, várva, hogy elmondja az ő titkát.

- Félek elmondani neked - nevetett kínjában. - De szavamat adtam, úgyhogy muszáj lesz. Matt, én... meleg vagyok - mondta ki halkan.
- Ennyi? Mármint... ne haragudj, nem úgy értem. De, tudod, én is az vagyok. Mármint ez a lelkem az. De én ezt sosem tartottam problémának vagy ilyesmi. Eltörpül amellett, hogy két lelkem van.

Bruno teljesen vörös lett, és olyan kedvesen nézett rám, hogy én is elmosolyodtam. Eltelt egy kis idő, majd azon kaptam magam, hogy mélyen egymás szemébe fúrtuk a tekintetünket. Ő elkezdett közeledni hozzám, ezt látva én is ugyanezt csináltam. Már szinte összeért az ajkunk, mikor...

- Hoztam üdít... - tört be Bruno anyja a szobába, majd teljesen lesápadt, annak láttán, hogy majdnem megcsókoltuk egymást. - Ne haragudjatok, majd inkább.. később - hebegve, teljesen vörösen távozott a szobából.

Bruno a földet bámulta, én meg nevettem kínomban. Ez elég ciki volt.

Mondtam, hogy késő van, szóval "haza" kellene mennem, ő pedig felajánlotta, hogy elkísér. Mikor odaértünk az ideiglenes szállásom bejáratához, csak álltunk ott egy darabig. Végül intettem egyet, és annyit mondtam: "majd holnap találkozunk".

3. rész - Szeretnéd, hogy megöleljelek?

Másnap a pozitív énemmel keltem (a tegnapi kis kitérő nem zavar bele a rutinba), azonban mégsem voltam olyan derűlátó, mint általában. Mikor lementem az emeletről, nem fogadott sem tejeskávé, sem elkészített tízórai. Magamnak kellett megcsinálnom. Miután megittam egy pohár kávét és pakoltam szendvicset, gyorsan megmosakodtam, megfésülködtem és fogat mostam, majd ellenőriztem az időt. Mivel még csak 7 óra volt, úgy döntöttem, benézek gyorsan a nagyihoz. Hívtam egy taxit, majd felkaptam a táskámat, és a házunk előtt vártam rá. Mikor megérkezett, beültem a hátsó ülésre, és megkértem, hogy vigyen a St Paul kórházhoz. Gyorsan odaértünk, majd mikor kiszálltam, a lehúzott ablakon keresztül mondtam neki, hogy legyen szíves itt megvárni. Hirtelen egy kicsit ledermedtem, mert ahogy ránéztem a sofőrre, elöntött a deja vu érzés. Ismerős volt a szeme és az arcvonásai. Hamar túlléptem a dolgon, és siettem be a nagyihoz.

- Szia nagyi - köszöntem széles mosollyal az arcomon, mikor beléptem a kórterembe. Odasiettem az ágyához, majd mikor odapillantottam, elakadt a lélegzetem. A nagyi nem volt ott, az ágy pedig be volt vetve. Azonnal kerestem egy nővért, és magyarázatot követeltem.
- Elnézést, Matt Hudson vagyok, Mrs. Gilmore unokája. Meg tudná mondani, hogy melyik terembe helyezték át, mert nem találom a helyén.
A nővér belelapozott a kezében tartott papírkötegbe, majd lassan felemelte a fejét, és óvatosan a szemembe nézett. Arca sápadt volt, de koránt sem annyira, mint amilyenné az enyém vált ezután.

Sosem voltam az a tombolós, üvöltözős típus. Mármint ez a lelkem. A másik már kiabálva végigszaladt volna a folyosón, az összes berendezést szétverve és lelökve a helyéről. Ez a lelkem viszont nem így cselekedett. A falnak dőlve lassacskán összekuporodtam, a tenyeremet az arcomba temettem, majd lefelé csúsztam, egészen addig, míg guggoló pozícióba értem. Ott gubbasztottam a fal mellett, és pityeregtem, körülbelül fél órán keresztül, míg nem odajött hozzám a főorvos.

- Őszinte részvétem - mondta.
- Köszönöm - szipogtam.
- Megértem, ha most nincs erőd hozzá, de szeretném, ha holnap, vagy holnap után beszélnél a pszichológusunkkal. És légyszi szólj a szüleidnek.
Mondtam volna, hogy olyanom nincs... de nem volt hozzá erőm. Visszarogytam a földre, és sírdogáltam még vagy egy órán át. Mikor már mindenem eláztattam a könnyeimmel, erőt vettem magamon, és hazasétáltam. A taxis már nem volt ott, nekem meg jól esett a hideg, friss levegő.

Mikor hazaértem, becsaptam magam mögött az ajtót, majd lerogytam a fotelre. Főztem egy teát, majd bekapcsoltam a TV-t, és néztem valami romantikus filmet. Hirtelen eszembe jutott valami. Eddig csak az járt az eszemben, hogy a nagyi meghalt, és most nem maradt senkim. Most pedig eszembe jutott, hogy vajon így mi lesz velem? Ki fog eltartani? Még kiskorú vagyok. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy mi fog következni. De abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Bámultam a TV-re, nem gondoltam semmire, de a műsort se néztem. Elbóbiskoltam, majd körülbelül 6 óra múlva a csengő hangjára ijedtem fel. Kinyitottam, és láttam, hogy Bruno volt az. A srác az osztályomból, aki múltkor csak úgy ok nélkül odajött hozzám.

- Szi-szia - köszöntem meglepődve.
- Szia. Mi történt veled? Miért nem voltál suliban? Úr isten, nagyon rosszul nézel ki.
- Meghalt a nagymamám - sütöttem le a szemem.
- Jézus Mária! Matt, én nagyon... nagyon sajnálom. Nyugodjon békében - nézett rám teljesen őszintén a nagy barna szemeivel.
- Köszönöm.
- Szeretnéd, hogy megöleljelek?
Egy kicsit furcsának találtam ezt a kérdést, de ilyen állapotban egy fát is megöleltem volna, úgyhogy egyből kitártam a karomat, és magamhoz szorítottam Brunot. Néhány másodperc múlva eltoltam magamtól, majd beinvitáltam a házba. A házba. Raknék birtokos jelzőt, de nem tudom mit. A nagyi házába. Az én házamba. Valószínűleg én fogom örökölni a házat. Vajon írt végrendeletet? És ha igen, az most hol lehet? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mikor arra eszméltem fel, hogy Bruno hozzám beszél.
- Akkor beengedsz? - nézett rám kérdőn.
- Jaa, igen, persze, ne haragudj - mosolyodtam el nagyon halványan. Fájt mosolyogni. A szám görbülésével egy időben kifolyt néhány könnycsepp a szememből.

Bruno nagyon rendes volt, egész estig ott volt, és elterelte a figyelmemet különböző sztorikkal, amik mellesleg viccesek voltak, néhányon még mosolyogtam is. Mielőtt elment, megkérdezte, holnap is jöjjön-e. Mondtam, hogy köszönöm, de inkább ne, mert elég sok mindent kell elintéznem. De adja meg a számát, és majd hívom, ha társaságra vágyom. Úgyhogy megadta, majd elindult hazafelé. A lemenő napfényben pár perc múlva már csak az árnyékát láttam. Miért álltam én még ott kint percekig? Nem tudom. Megviselt ez a nap.

2. rész – Bruno

Reggel kómásan keltem, tudtam volna még aludni. De az ébresztő nem engedett. Miután csak kikapcsoltam a telefonomon a csörgést, és nem vágtam földhöz, megállapítottam, hogy ma kedves vagyok. Szürke csőgatyát és zöld pólót vettem fel, majd fogat mostam és megigazítottam a hajam. Lementem a konyhába, és két puszival köszöntöttem a nagyit.

-         Hogy aludtál kincsem? – kérdezte kedvesen.

-         Nem tudom. Fáradt vagyok.

-         Tessék, csináltam neked tejeskávét.

-         Jaj, köszi, nagyi – mosolyogtam.

-         Na, és mi újság az iskolában? Vannak már barátaid?

-         Nem, nincsenek. És nem is lesznek.

-         Miért?

-         Nagyi, te is tudod, hogy miért – emeltem fel a hangom, de aztán észbe kaptam, és nyugodtan folytattam. – Az iskolában különböző személyiségű emberek vannak. Szóval, csatlakozhatsz valakikhez, és velük töltheted a napjaidat. Mindenki olyan emberekhez megy, akiknek hasonlók a tulajdonságai, mint neki. Szerinted én kikkel barátkozzak? Ha kedves, aranyos emberekkel akarok beszélgetni, másnap, mikor odajönnek hozzám, látják, hogy vad vagyok, és egyáltalán nem olyan, mint az előző nap. Nem akarnak többé beszélni velem. Ha a menőkhöz megyek, megint csak ez van. Másnap azt mondják, puhány vagyok, és kitagadnak. Mindenféle legenda terjeng rólam a suliban. Nem olyan egyszerű barátkozni.

-         Ne aggódj édesem – nézett rám és mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy lesz majd valaki, aki kiáll melletted akkor is, ha néha más vagy.
Erre csak egy mosollyal válaszoltam. Magamban csak annyit gondoltam: „képtelenség”.Betettem a bögrémet a mosogatóba, majd két puszival elköszöntem a nagyitól, és elindultam a suliba. Nem vagyunk valami gazdagok, de viszonylag jól élünk. Autónk nincs, mert a nagyi már én pedig még nem tudok vezetni. De amúgy sincs messze az iskola, úgyhogy minden nap gyalog megyek. Ahogy kiléptem az ajtón, kellemes, tavaszi szellő csapott meg, a nap sugarai az arcomra simultak, a madarak nótákat zengtek, én pedig csak álmodoztam. Valójában hófúvás és -10 °C várt rám odakint. A nyakam köré tekertem a sálam, és elindultam a suli felé. Lassan, ráérősen haladtam. Mikor már majdnem ott voltam, szembe jött egy terepjáró, 60-70 km/h-val elhaladt mellettem, átszelve egy tócsát. Tetőtől talpig vizes lettem. Ha ez tegnap történt volna, utána futottam volna, és valószínűleg szétzúztam volna a kocsit. Így azonban elkiáltottam magam, hogy bocsánatot kérek, hogy rossz helyen álltam (?). Hazarohantam, átöltöztem, és rohantam vissza a suliba. A nagyi elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy oda-vissza rohangálok a házban, de nem szólt egyet sem, látta, hogy sietek, nem akart fenntartani. Becsengetésre éppen beestem az osztályterembe, és legnagyobb szerencsémre a tanár még nem volt bent. Lassan és unalmasan telt el a fizika. Óra után odajött hozzám egy srác, kinek barna szeme és gesztenyebarna haja volt. Csodálkoztam, mivel hozzám nem szoktak csak úgy odajönni emberek. Általában még a kutyák sem.

-         Segíthetek? – néztem a mellettem álló, mosolygó fiúra, míg én a székemen ülve a könyveimet pakoltam el.

-         Nem – mondta csendesen. Láthatóan zavarban volt.

-         Őőő… hát akkor jó – mondtam, majd felálltam és kimentem az osztályból.

Lementem a büfébe, mert éhes voltam, hiszen csak egy tejeskávét ittam reggel.

-         Csókolom! – köszöntem hangosan a büfés néninek. – Egy sajtos kiflit és egy 3Bit-et kérnék – mosolyogtam. Furán nézett rám, gondolom azért, mert tegnap nem így viselkedtem. Miután kiszolgált és elmentem, hallottam, ahogy pusmogta magában, hogy „ebbe a gyerekbe meg mi ütött”.

Lassan és magányosan, de eltelt a nap.

Másnap az egyik szünetben megint odajött hozzám a srác.

-         Bruno-nak hívnak – közölte.

-         Jó, és? – vágtam rá nem érdekel stílusban.

-         Tegnap hogy-hogy olyan későn értél be?

-         Ki a fasz vagy te, hogy itt kérdezősködsz? Ülj le a seggedre te kis rohadék – válaszoltam szinte üvöltözve. A srác egy nagyot nyelt, majd visszaült a helyére.

Becsengetés után, lassan mindenki odavánszorgott a helyére, majd bejött a tanár is.

-         Mr. Hudson – szólított fel a tanár.

-         Mi van? – kérdeztem vissza flegmán.

-         Talán tessék. Ez volt az utolsó, hogy nem küldtelek ezért az igazgatóhoz.

-         Jó.

-         Milyen jó? Talán köszönöm.

-         Szívesen.

-         Na, jól van, tűnj az órámról! – ordibálta.

Körülbelül így telik egy napom a suliban, ha épp a rosszabbik énem lép életbe.

Mikor hazaértem, a kutya össze-vissza futkosott és ugatott, nem bírt magával. Hamar rájöttem, miért. Mikor kinyitottam az ajtót, a nagyit az étkezőasztal mellett a földön fekve találtam. Azonnal odarohantam, és megnéztem, életben van-e még. Nagyon megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy igen. Azonnal hívtam egy mentőt, és mentem vele a kórházba.

Az ilyen események hozzák létre a cserét. Ilyenkor hirtelen lelket váltok, és a kedvesebbik lélek veszi át az irányítást. Ez mindig megtörténik, ha valakivel, akit nagyon szeretek, baj történik.

Én a kórházban akartam tölteni az éjszakát, de az orvos meggyőzött, hogy menjek haza, a nagyinak semmi különösebb baja nincs, csak valamiért elájult. Már jól volt, és azt mondta, 1-2 napon belül kiengedik, csak megfigyelésen tartják bent. Már sötét volt, és mivel nem merek sötétben egyedül mászkálni az utcán, hívtam egy taxit, és hazamentem.