7. rész - Én nem arra gondolok

2 hónap telt el a "baleset" óta. Kómában voltam, és most ébredtem fel. Bár nem láttam, mi történik körülöttem, mindent hallottam. Hallottam, ahogy jött a mentő, hallottam ahogy betoltak a sürgősségire, hallottam Bruno zokogását. Hallottam, mikor azt mondta az orvos, hogy lehet, hogy többé nem ébredek fel, és azt is, hogy Ő ennek ellenére minden nap ott volt velem. Iskola után ott írta a háziját, és csak este ment haza, hétvégente pedig egész nap ott volt. Mindig megpuszilt mikor megjött, és akkor is, mikor elment. Folyamatosan beszélt hozzám. Minden nap elmondta, hogy szeret, és hogy nem adja fel a reményt. Addig fog jönni, amíg fel nem ébredek. Ha kell, akkor haláláig. Minden nap elmondta, mi történt. Ha valami viccesebb dolgot mesélt, egy hangosabb mosolyt rakott a végére, de sosem nevetett.

Mikor felébredtem, a gonosz, önző énem fogadott. Bruno vette először észre, hogy magamhoz tértem, amikor jött meglátogatni iskola után. Örömében elkezdett sírni, a könnyeivel küszködve szaladt a nővérhez. Hárman jöttek vissza, Bruno, a nővér, és az orvos, majd elvégeztek mindenféle vizsgálatot. Azt mondták rendben leszek. Azután magunkra hagytak.

- Annyira örülök, hogy végre felébredtél - suttogta még mindig a könnyeit törölgetve Bruno.
- Figyelj, én tudom, hogy a másik lelkem szeret téged, igen, jól hallottad, mondjuk biztos nem fog örülni, hogy elmondtam, de leszarom. De engem rohadtul hidegen hagy a ti kis gyerekes szerelmetek, és őszintén szólva undorodom tőled, na meg magamtól is, mármint a másik énemtől. Én a csajokat szeretem, mint minden normális férfi. Szeretem... ez erős kifejezés. Mondjuk úgy, hogy izgatóak, és bírom őket.
- Oké, figyelj, majd inkább holnap visszajövök - mondta, és széles vigyorral az arcán távozott. Nem sértődött meg egyetlen szavamon sem, mert tudta, hogy nem én gondolom így, hanem.... én. Na, mindegy.

Még aznap bejött a nővér megvizsgálni. Miközben leszedte az infúziót, felém hajolt, én meg pont beláttam a mellei közé. Ettől felizgultam, ő pedig észrevette.

- Én azt hittem, hogy az a srác... szóval, hogy jártok - mondta zavarodottan.
- Mire akarsz kilyukadni? Léteznek biszex emberek is, édes.
- Csak nekem úgy tűnt, hogy nagyon szeretitek egymást. Legalábbis ő biztosan nagyon szeret, hiszen két hónapon át minden áldott nap bejött meglátogatni.
- Leszarom azt a kis pöcst. Nekem egy nő kell. Olyan, mint te.
Erre egy óvatos mosollyal felelt. Miután megigazította a szomszéd ágyon a lepedőt, elővett egy papírt és felírta a számát, majd átnyújtotta, én pedig zsebre vágtam.
- Holnap már hazamehetsz - mondta.
- Oké - feleltem elégedett mosollyal.

Másnap Bruno izgatottan jött, és mikor megláttam, alig bírtam magammal. Kiugrottam az ágyból, és jó szorosan átöleltem.

- Bocsánat azokért a dolgokért, amiket tegnap mondtam.
- Nem kell bocsánatot kérned, azokat nem te mondtad - mosolygott. - Hoztam neked egy sajtburgert, biztosan éhes vagy.
- Mint egy medve - kaptam ki a kezéből a zacsit, majd elkezdtem enni. - Köfi, hoj minen nap behöttéj.
- Először edd meg! - nevetett.
- Köszi, hogy minden nap bejöttél - ismételtem meg hálás, vidám arckifejezéssel, a szám szélét törölgetve egy szalvétával.
- Honnan tudod? - pirult el. - A nővértől?
- Tegnap mondta. Az agyunk az egy, szóval mindenre emlékszem tegnapról is. Csak az érzéseink mások. De egyébként meg mindent hallottam, amíg kómában voltam. Azt is, hogy visszacsórtad az alsónacidat a zsebemből - nevettem.
- Mikor mehetsz ha... el innen?
- Ma - válaszoltam mosolyogva, mintha észre se vettem volna, hogy azt akarta mondani, haza.
- Akkor átjössz, ugye? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Egyértelmű - bólintottam.

Hívtam egy taxit, összepakoltuk a cuccaimat, és lecipekedtünk. Esett az eső, de kellemes idő volt. Már nem tél volt, mint mikor utoljára kint jártam, hanem tavasz. Brunora néztem, aki most bátrabban sírt, mert esőcseppek is folytak az arcán, de előlem nem tudta elrejteni az érzelmeit. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy mindjárt elkezd zokogni örömében, úgyhogy ezt megelőzve átkaroltam, közelebb húztam magamhoz, ő hirtelen megnyugodott, mintha csak parancsoltam volna neki, egy ideig egymás tekintetét fürkésztük, majd közelebb hajoltunk egymáshoz, és... hirtelen összerezzentünk a taxi dudájára. Pár pillanatig még ott ácsorogtunk lehajtott fejjel, majd fogtuk a csomagjainkat, vagyis az én csomagjaimat, bepakoltunk a taxiba, és elindultunk az otthonba. Csalódott voltam, amiért megint nem jött össze a csók, pedig most már mindennél jobban vágyom rá.
Miután bedobtam a cuccaimat a szobámba, egyből Brunoék házához vettük az irányt. Addigra már elállt az eső, úgyhogy gyalog mentünk, mert amúgy sincs messze. Kellemes szellő fújt, nagyon jó érzés volt a testemnek, ennyi bezártság után. Némán sétáltunk egy darabig, majd Bruno megszólalt:

- Arra is emlékszel, mit mondtál tegnap, ugye?
- Igen, már bocsánatot kértem.
- Én nem arra gondolok - pirult el.
Leesett, hogy mire gondolt, és így szóltam:
- Igen Bruno, mindennél is mindenkinél jobban szeretlek téged. Te vagy az egyetlen támaszom. Az egyetlen barátom. Nélküled nem lenne értelme az életemnek.
Láttam rajta, hogy lefehéredett, és szökkent egyet, mert egy pillanatra megállt.
- Én... te... te is a legjobb barátom  vagy - mondta erőltetett mosollyal.
Megálltam, megfogtam a vállát, magammal szembe fordítottam, és minden romantikus szemezgetés és egyéb nélkül megcsókoltam. Körülbelül 4-5 másodpercig tartott a csók. Bruno eléggé meglepődött, de miközben a szájában turkáltam, olyan vad volt, hogy éreztem, hogy ő is erre vágyott már elég régóta. Elkapta a tekintetemet a nagy csillogó barna szemeivel, én határozottan és elégedetten mosolyogtam, ő pedig teljesen elvörösödve nézte a járdát, mintha valami érdekes dolog lenne ott.

6. rész - Buzik!

Brunonak szerintem a szíve is megállt egy pillanatra. Mereven nézett rám néhány másodpercig, majd erősen megszorította a kezem, és elkezdtek könnyek folyni a szeméből. Felült az ágyán, én mellé ültem, erősen átkarolt, és úgy sírt. Nem bírtam tovább, és én is elkezdtem bőgni. Pár perc múlva belépett az orvos.

- Minden rendben van? - kérdezte meglepődve.
- Semmi nincs rendben - válaszoltam suttogva.
- Mi történt? - faggatózott továbbra is.
- Tudunk róla - válaszoltam. - Hallottam, ahogy azt mondták, Bruno rákos.
A doki felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- A szüleid nem tanították meg, hogy nem szabad hallgatózni?
- Nincsenek szüleim - vágtam rá.
- Oh, sajnálom. Mellesleg csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy Bruno pakolhatsz, és hazamehetsz. Felírok egy gyógyszert, váltsd ki, ettől majd elmúlik az allergia.
Megdöbbenten lestünk mindketten a kisírt szemeinkkel.
- Magyarázatot vártok? - kérdezte az orvos, eljátszva a hülyét.
- Igen! - mondtuk szinte kiabálva.
- Nem Brunoról beszéltünk a nővérrel, hanem egy 85 éves idős emberről.

Annyira megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam. Mikor Brunora néztem, az ő arcáról is hasonlót olvastam le. Aztán a szemembe nézett, és próbált haragot mutatni... de pár pillanat múlva elmosolyodott. Annyira cuki volt, hogy ettől én is elmosolyodtam, és így vigyorogtunk egymásra egy darabig, amíg nem elröhögtük magunkat. A doki furán nézett ránk, majd megkérdezte, hívjon-e taxit. Mondtuk neki, hogy hívjon, majd kiment, Bruno pedig elkezdett összepakolni, én meg az ágyon ülve figyeltem.

- Mi lenne, ha nem csak néznél, hanem mondjuk segítenél? - kérdezte gúnyosan.
- Nem is tudom - támasztottam a fejem a kezemre, gondolkozást színlelve - világ vége?
- Te lusta dög - vágott hozzám egy alsónadrágot.
- Mond, hogy ez tiszta - nevettem.
- Tegnap előtti - válaszolta röhögve.
Ekkor megfogtam, és egy jó mélyet beleszippantottam, de nem bírtam sokáig, szakadtam a nevetéstől, ahogy Bruno is.
- Na, add vissza te majom!
- Azt benézted - temettem bele az arcom, majd belegyűrtem a zsebembe.
- Ne már! - nézett rám félig kétségbeesetten, félig vigyorogva.
- Úgy hallom itt a taxi - kaptam fel a fejem a dudaszóra, majd elkezdtem lefelé szaladni az emeletről. Eszembe jutott, hogy talán segítenem kéne Brunonak lehozni a cuccait, úgyhogy visszafutottam, és megmarkoltam két táskát.
- Azt hittem, már komolyan hagyod, hogy én cipeljek mindent - szólt mosolyogva.
Lecipekedtünk a taxiba, majd elindultunk hozzájuk. Az úton végig fogta a kezem. Még benne volt a félelem, ami természetes. Olyan hülye vagyok, úgy ráijesztettem szegényre. Meg hát magamra is. Mikor odaértünk, kipakoltunk a taxiból, Bruno fizetett, majd be akartunk menni a házba. Hát, ez nem jött össze. Zárva volt az ajtó.
- Van nálad kulcs? - kérdeztem.
- A-a - húzta el a száját.
Erre én hangosan felnevettem.
- Olyan hülye vagy - harapott rá a szájára.
Egy darabig mosolyogtunk egymásra, majd elnevettük magunkat, megint.
- Menj nyugodtan haza - mondta.
- Haza... jó is lenne.
- Ne haragudj, Úgy értettem, az otthonba.
- Nem hagylak itt egyedül az utcán, ne hülyéskedj.
- Akkor mit csinálunk? - sóhajtott. - Anyu 3 óra múlva ér haza.
- Szerintem ne ácsorogjunk itt három óra hosszat.
- Hát?
- Menjünk el valahova.
- Hova?
- Kajálni?
- Éhes vagy? - kérdezte aranyos mosollyal.
- Nem, azért akarok enni, mert úgy hallottam, megint világ vége lesz, és előre jól akarok lakni egy évezredre.
Bruno felnevetett és a könyökével meglökött. A szemébe néztem, és nem tudtam nem észrevenni, hogy csillognak azok a barna óriások. Neki is feltűnt, hogy elmerültem a tekintetében. Elkezdtünk közeledni egymáshoz. A szívem hevesen vert. Behunytam a szemem, majd arra nyitottam ki, hogy üvöltözést hallottam a járda túloldaláról: "Buzik!" és elhajított valaki egy nagy követ, ami eltalálta a térdem. Nyomban összeestem, és lefejeltem a járdát. Gyors lépteket hallottam, gondolom a tettes futása volt, majd minden elhomályosult, és kómába estem.